A tanítónő (szösszenet), gondolat

A tanítónő: Ő az, aki megfogta a szemem. Jártomban-keltemben láttam őt, a tanítónőt, aki szép arcával, sötét és dús hajával, asszonyosan telt alakjával, egyenes tartásával sokszor feltűnt nekem ifjú koromban. Talán az idősebb bátyám

korosztályába soroltam, mégpedig olyan tíz évvel többnek tűnt, mint én voltam. Sok év távlatából is emlékszem rá. Meglepődtem, amikor éppen egy tanári kollektívába kerültünk. Tettük a dolgunkat, nemigen volt időnk másra, csak az év vége felé beszélgettünk többet egymással, amikor hazafelé bandukoltunk-gyalogoltunk az úton. Olyan pedagógus volt, akit nem lehetett elfelejteni. Értette a dolgát, szerették a gyerekek, tartottak tőle, nevelődtek. Az is igaz, hogy tiszteletben tartotta mind a gyerekeket, mind a kollégáit. – Elkerültünk egymástól, de a kapcsolat nem szűnt meg. Leélte úgy az életét, hogy több mint negyven évig tanított, közben a saját gyerekeit is felnevelte, szépen éldegélt a családjával. Korán elveszítette a párját, a férjét, de volt ereje jól felnevelni a gyerekeit. A jelenben: a nagymama szerep sem esik nehezére, „gazdag” ember, szép nagy családja van. Ő az, aki megvalósította-megvalósítja azokat a szerepeket, amire vágyott. – „Én, én vagyok” – mondja. Úgy is igaz lenne, ha így beszélne: én, vagyok; én vagyok én.

 

Megtetted. Több száz műveletet végeztél. Neked fontos lehet, de más mással van elfoglalva, mégpedig azzal, amiben biztos, hogy róla szól. Arra senki sem gondolhatott, hogy megtapasztalhatta volna azt a valóságot, amiben ráérzett volna önmagára. – A lényeg mégis az, hogy elindítottál valamit, ami ennek folytán, máskor nagyobb érdeklődést válthat ki.