Gondolatok

Történelmet írunk – szoktuk mondani, ha valami fontos, korszakos, nagy esemény történik. Ezt az eredményt, jelenséget nem lehet erőltetni, ez a valódi-valóságos társadalmi-gazdasági folyamat fejlődéséből növi ki magát, így jön létre.

Tanítsd a gyerekeket, az embereket! – kérte egy idős kanadai-magyar barátom 1993-ban. Vajon, képes vagyok rá? – kérdeztem. – Igen – ezt a választ kaptam.

Aki lelkes, az mindent elér, amit akar? – Igen, ha jól megválasztja azokat az embereket, akikkel együttműködik, igazi barátai vannak, kitartó, tehetséges, mindazt számba veszi, ami a célja eléréséhez szükséges.

Felépíted az eszköztáradat, más meg lerombolja, hogy az övé legyen.

Aktív dolgozó, mégis más szerep mögé bújik. Ha megteheti, tegye! – mondta valaki.

Ritka élmény, ha egy kislány egyévesen úgy fut, mint a nyúl, alig érjük utol.

A babakocsiban ül egy két-hároméves korú, vékony kisfiú. Az anyja hozzá hajol, csókot nyom a térdére. Meglepett a kisfiú reakciója, eltolta az anyját, grimaszokat vágott. – Vajon, miért nem fogadta szívesen a gyerek az anya közeledését?

Az is lehet kegyetlenség, hogy negatív tetteinkkel, elvesszük mások nyugalmát.

Ha egy ember beletapos a másik lelkébe, a magáé is megtaposódik.

A két fiú barátkozott egymással, de a felnőtt kor más-más utat hozott, sőt ellenségek lettek. – Mi történhetett? Az egyik fiú a jó utat választotta, a másik pedig a rosszat.

Ahhoz, hogy jól döntsél, több szempontot is figyelembe veszel. Nem elég az egyiket meghallgatni, a másikkal is érdemes beszélni.

Ha egy táncot bemutatnak, nem biztos, hogy fogalmi szintre tudjuk emelni. Mi az a fogalmi szint? Amikor a teljes koreográfiát lépésenként el tudjuk mondani, megfogalmazódik. – A cél azonban nem az, hogy el tudjuk mondani, hanem az, hogy képesek legyünk eltáncolni. Nemcsak a fejünk szükséges a tánchoz, hanem a kezünk-lábunk, az egész testünk, sőt a valódi személyiségünk.