Gondolatok

Te és én, hogyan juthattunk el idáig? – tehetjük fel magunknak a kérdést. Lehet ez pozitív is, meg negatív is, és a válaszok is ezen múlnak.

Mindig az sikerül jól, amiben úgy vagyunk benne, hogy szinte észre sem vesszük, hogy benne vagyunk?

Hogy van ez? A természetünkből fakad a dolog.

Megéli azt is, amit el kellene kerülnie, de felül tud emelkedni rajta, ha erős az akarata.

Mai csemege: Nem ismerem ki az a Csurdu –  mondta egy ismerős hölgy. Én vagyok - feleltem. Mindketten elnevettük magunkat.

Éreztem, hogy egy fiatalember nagyon néz engem, odamentem hozzá, megmutattam neki a meghívómat. Azt mondta, hogy ismer engem, Pusztaszabolcson is voltam könyvtáros. Igen, erősítettem meg. Nekem is ismerősnek tűnt, pedig hét évvel ezelőtt, még csak gyerek volt, nagy szemekkel, telt ajakkal. – A beszélgetésünket megszakította, hogy megérkezett a buszunk és többekkel együtt felszálltunk rá.

Emlékszem, hogy Zsibi búcsúztatója  egy urnatemplomban  volt, ahol minden emberen tisztelet, megrendülés látszott. Még jóformán ki sem jöttünk a templomból, már a nyakunkon volt a másik csoport. Megdöbbentett, hogy nem volt meg bennük az a tisztelet, megrendülés, ami bennünk megvolt.