Gondolatok

Minden gyorsan jön-megy, ez a világ rendje? Most ez. 

Ha szereti, bármit megcsinál neki, ha pedig nem szereti, nem törődik vele.

Gondoljunk csak bele, hogy mekkora energia a szeretet!

Nem véletlenül mondják, hogy a szeretetet is tanulni kell. A testvérek, akik együtt nőnek fel, természetes, hogy amíg élnek, szeretik egymást. Mi erősíti meg a szeretetet? Ha gondolunk egymásra…Ismétlem: A szeretet állandó kihívás. Nem pihenő, hanem mozgás, növekedés, együttműködés. Lehet, harmónia, vagy konfliktus. Lehet öröm, vagy bánat, de mindez elenyésző ahhoz a dologhoz képest, hogy két ember léte lényegéből éli át egymást. Nem azért, hogy meneküljenek önmaguk elől, hanem azért, mert egyek önmagukkal. A kapcsolat mélységét mutatja az elevenség és az erő, ez az a gyümölcs, amiről a szeretet megismerszik. (Erich Fromm: A szeretet művészete. Kicsit átírtam.)

Aki szeret, az önzetlen, aki pedig nem tud szeretni, az önző. Ez így nagyon egyszerű. Ha valaki kihasználja a másikat, attól még szeretheti? Bonyolult érzés a szeretet, nem véletlenül mondja Erich Fromm, hogy „A szeretet művészete” című tanulmánykötetét kiérdemelte a téma. 

Ha nem látom, nem hiszem el. a buszon az idősebb néni maga mellé tette a kis retikül-ridiküljét, és nehezményezte, hogy valaki melléült. Nem látszott rajta, hogy időskori „agybetegségben” szenvedne. Hol van az öregember bölcsessége, az udvariassága, a segítőkészsége...?

Saci sógornőm kötött nekem csinos, finom kis holmikat, tutyikat, amit a lábamra húztam, mint egy cipőcskét, és jól éreztem benne magam. – Bárki más csinálhatta volna, de nem lett volna ekkora értéke. Legalább tíz pár volt. Akit szeretünk, annak a keze nyoma is fontos számunkra. Hová tűntek ezek a szép holmik? 

Milyen nagy az ellentmondás a saját személyes problémánk és a világban zajló események között. Bennünket elsősorban az foglalkoztat, ami velünk történik, amit nehezen tudunk feldolgozni, a kicsiny dolgainkat, a miénket, a veszteségeinket…

Tömegeket tesznek földönfutóvá. Becsapják őket, elűzik a földjükről, a hazájukból. Hogyan tehetik meg ezt a XXI. században, ennyi okos ember mellett? Minden embernek tennie kell a saját érdekében, senki sem veheti el a másét, csak azért, mert neki úgy tetszik. Mindenki felborzolódik, ekkora felelőtlenség láttán. A saját földjükön kellene rendet teremteniük, abban lehetne segíteni…

A gyermek szalad az elé, akit megszeretett. Ez az érzés magától jön. Ha nincs meg benne, akkor nem látott ilyesmit, nem játszották vele, hogy „ki jön az én váramba”... Érzelmeket kifejező játékok, a mondókák, a testi játékok: kerekecske-gombocska; elment vadászni; kukucska, bújócska, papírkártya a lábujja közé... jó hatással vannak a babák, gyermekek nevelődésére.

Találkoztam egy régi ismerősömmel. – „Márti, írj új könyvet, azt is elolvasom – mondta. Arról is beszélt, hogy elő szokta venni a könyveimet, és olvasgatja.

Mi adhat katarzist? A zene, a művészet, amely megérint. Az olyan mű, amelyet megértünk, amely könnyeket csal a szemünkbe és fölmagasztal, felemel, megtisztulunk a megélt műélvezetben. A klasszikusok többsége megadja ezt az élményt. A mai irodalomban is léteznek ilyen művek. Ha a filmet választjuk, ott hamarabb megélhetjük a katarzist, ellentétben egy regényfolyammal. Ha nem új élmény, hanem ismétlés, abban is megélhetjük a katarzist: Virágot Algernonnak című regényre gondolok, amelyet Daniel Keyes írt, és már olvastam korábban is, meg a filmet is láttam, mégis teljes élményt adott,