Csurdu Balogh Márta: Nóra és a szorongások

„A nehéz élet Isten bókja.” (Popper Péter)

Nóra és a szorongások

 

 

A félelemnek szeme van, borzasztó, ha ránk néz. Bárkivel szembenézhet, akár velem is, de Nórát és az iskolát szemelte ki magának.

„Nincs nagyobb támadás az emberi méltóság ellen, mint a félelem. A félelmek meggátolnak abban, hogy önmagunk legyünk. Lelki bajaink legnagyobb része a gyávaságunkból fakad. Csak a bátorság ad belső tartást és emberi méltóságot.” (Popper Péter)

Ösztönösen élünk az egészségben, és csak akkor ébredünk tudatára, hogy mennyire fontos, amikor már valamit elveszítünk belőle.

Nóra írta nekem.

„Mindig is érzékeny voltam, és az óvodában is voltak nehéz helyzetek, de - azt hiszem - szorongás még nem volt bennem. Akkor az ikertestvéremet védtem, közvetítettem, én voltam a bátrabb. (Ez mára már megfordult, de igyekszem "helyreállni" és megtalálni az egyensúlyt.)

 

A szorongás az általános iskolában kezdődött. Először csak annyit tudtam, hogy mindig igyekeztem a legjobbat nyújtani, jól teljesíteni, szinte örömöt szerezni a tanárnak azzal, hogy látja: bizony jól tanít. Jólestek a dicséretek, a szép szavak mindig. Viszont rendesen beilleszkedni soha nem tudtam. Voltak barátaim, kevés, de ők hamar hazamentek. Sokat voltam egyedül. Szenvedtem. Soha nem akartam kimenni a játszótérre vagy az udvarra a napköziben, mert tudtam, hogy akkor ismét egyedül leszek.

Egyszer magyarórán is kimentünk, még elsőben, és minden gyerek egyenként odament a tanítónőhöz, hogy felmondja az ábécét. Én nem mentem oda. Nem mintha nem tudtam volna az ábécét, még angolul is megtanultam már az óvodában az óvónőtől. Sütött a nap és fent ültem egy piros, kötélből készült, hálószerű mászókán. Az iskola délre vagy délkeletre volt tőlem. Azt hiszem, ott kuporogtam és mondogattam magamban az ábécét, reménykedve, hogy kimaradok, és úgy is lett. "Megúsztam.” Az olvasás soha nem volt az erősségem. - Másodikban az angoltanár mindenkit feleltetett, amikor én kerültem sorra, megkérdeztem, hogy súghatom-e a fülébe, megengedte, és jól feleltem. Nagyon megszerettem. (Ez egy szép emlék.) Harmadikban mindenki kapott egy kis részletet, amit otthoni begyakorlás után felolvas. Elfelejtettem, teljesen kiment a fejemből, szünetben próbáltam felkészülni, de… Megszidott a tanító néni. Később kellett jegyre olvasni (nyomás!), de elsőben-másodikban is viszonylag rosszabbul ment, lassabban, főleg a hangos olvasás. Egyszer, emlékszem a memoriternél, tudtam a verset és el is mondtam, de az egész testem remegett, minden molekulámban. Amikor leültem, szinte nem is emlékeztem semmire

 - Később, kb. ötödikben már nagyon rossznéven vették az osztálytársak, hogy én vagyok a "kedvenc". Az általános iskolás időszakban is büszkeségem az intelligenciám. Igaz, a szakértői véleményben azt írták, hogy átlagos az IQ-m, 104-108, de nem az számít, az alkalmazkodás a kulcs. - Mindig piszkáltak. Mindig volt miért. Egyes időszakokban barátokat találtam, akik aztán elfordultak tőlem. Jól tanultam és szépen rajzoltam. Sokáig volt fejtetűm, meg másnak is. Szerettek a tanárok. Mind. Gyakran nyertem rajzversenyt a suliban. Tehát adódott elég ok a piszkálásra. Később már a hajam miatt is „szórakoztak” velem, pedig csak hosszú, sok és természetesen szép volt. Egyszóval tökéletes. Körülbelül, hetedik-nyolcadikban, teljesen eldurvult a helyzet. Még ugyanebben az időszakban kedveltem egy együttest, a Tokio Hotelt, amit divat volt nagyon utálni az én osztályomban. Az a barátnő, akit védtem, titokban szerette és hallgatta, de hiányzott belőle bátorság, hogy felvállalja. Egyébként őt piszkálták. Viszonylag jó tanuló, Szerbiából jött, és kicsit valóban úgy nézett ki, mint az ázsiai emberek (mongoloidok), amit a mai napig nem értek, hogy miért. Járt vérvételre, mindig sápadtan, szellemileg kicsit visszamaradott, de nem volt fogyatékkal élő, csak más. Nem csoda, hogy betegeskedett, hiszen az anyja folyton cigarettázott. (Koraszülött volt. Ötödikben barátkoztunk össze festészeten, barátságunk virágkora kb. ötödik-hatodikra tehető. Őt az egészségemmel is védtem nyolcadikban.)

Hatodikban lehetett táncóra. A néptáncos résznél kiállított a tánctanárnő előre, az ő helyére. (ha akarok). Ki is álltam, én táncoltam ott előttük, és az jó érzés volt, akkor nem féltem, mint a versnél meg az olvasásnál.

Hetedikben durvult a helyzet az iskolában, akkor alakult ki az osztály mi kettőnk (hármunk - volt még egy érzelmi zsarolós, de szerénynek látszó lány) ellen felállás. Hozzájött még kettő, majd csak egy lány, aki időnként hozzánk is szólt, tehát egy "semleges" lány. Egy időben egy negyedik lány is csatlakozott a csapatunkhoz, talán ötödikben vagy hatodikban, akivel 2001. szeptember elsején, az első napon barátkoztam össze, de ő mindig hamar hazament, így egyedül voltam. Őt Helgának hívták, a csöndesnek látszót Reginának, a betegeset Belindának, a semlegest Petrának, a másik, kezdetben hozzánk szólót Heninek.

Engem már "alapból" piszkáltak mindig, Belinda meg az én oldalamra állt, tehát kiállt mellettem, védeni akart. Ez még hatodikban kezdődött, amikor szinte rajongva szeretett, mint barátot. Erre őt is piszkálták, még jobban, mert engem véd. Én meg védtem őt, ami szintén nem tetszett nekik.

Hetedikben az egész iskola utált már minket, nyolcadikban pedig még a kisebbek is, mindenki, szó szerint az egész suli. (Nyilván ez kb. csak a fölsősökre igaz, akik ismertek, tehát 5-8. illetve 5-7. osztályosok.) Hetedikben nem lehetett kiállítani a rajzaimat. A rajztanárnő akart csinálni egy legtehetségesebb tanulók-kiállítást, három tanuló rajzaiból. Én voltam a harmadik. Mindenkinek volt egy nagy fehér felülete. Nagyszünetben rakta ki. Az egész suli ott volt. Piszkálták a rajzaimat, csúnyákat mondtak, röhögtek. Nem mertem azokat ott hagyni nekik. Mihelyt a tanárnő elment, leszedtem őket, visszatettem a mappámba és hazavittem.

A tanárokkal egyébként nem volt baj, csak kettővel. Volt egy magyartanár, aki aranyos volt, de egyben szigorú is, de nem mindig jól. Ötödiktől tanított minket. Mindig a hangos olvasással – szövegértéssel terrorizálta az osztályt, később a mondatelemzéssel. Kiabált, "leordított", de szó szerint mindenkit. Ez nem tett jót nekem. Egyébként ez mind az Arany János Általános Iskolában játszódott-történt, 2001. szeptember 1-je és 2009. június 13-a között, ahova azért iratkoztam be, mert két óvodai barátnőm, Sziszi és Saci is azt tervezte, hogy oda megy. Utóbbi Orosházára ment az apjához, az előbbinek nagytesója, nővére is oda járt, de ő is hamar hazament mindig. A végén meg már elfordult tőlem, mint a többi (Cintia, Vivi, Jenny…).

A másik tanár az osztályfőnök volt, a matektanár. Ő azt mutatta, hogy nincs velem baja, de az anyukám egyszer, a szülői értekezletről hazaérkezve mesélte, hogy a Terike néni panaszkodott rám, mert volt egy szép tarka kabala-lovam, azt hordtam a hónom alatt mindig, és ő még ilyen gyereket nem látott. Később, különösen nyolcadikban, az osztály lány tagjai szünetekben hozzá mentek, körbeállták, és mindenfélét mondtak rólunk, amit ő el is hitt. (Én ezt úgy fogalmaztam meg, amikor megláttam, hogy "na, most mondják rólunk a rémtörténeteket".) Voltak ám rém-osztálykirándulások is. Az egyiken alig akartak beengedni minket (kettőnket: én és Belinda) a kis házikóba (azt hiszem, hat személyes volt), de az osztályfőnöknek azt mondták, hogy ők ajnároznak minket (ezt az Anyukámtól hallottam vissza).

Nyolcadikban a magyartanár, a Magdika néni fel akarta olvastatni velem a 45 percen belül megírt, 4 vagy 6 A/5-ös oldalas József Attila-verselemzésemet, de egyszerűen képtelen voltam rá. (Először ő olvasta el és nagyon tetszett neki, mint a többi, de azok házi feladatok voltak.) Csak álltam ott, ő meg kérte csúnyán, kérte szépen, de semmire sem jutott. Végül ő olvasta fel, én meg befogott füllel gubbasztottam a helyemen.

2009. januárjában (vagy 2008-9 telén) történt az, hogy Radnóti Miklós Nem tudhatom... című versét kellett fejből megtanulni. (Korábban a Himnusz sikerült. Még a Toldi-időszakban a helyünkön maradva mondhattuk, de a fent említetteket már az osztály előtt.

Nem tudom hogyan, de a Himnusz sikerült.)

Ekkorra már talán felfogta a tanár, hogy ez nekem nagyon nehéz. Volt is bent az Anyukám, még a toldis időszakban, hogy hadd "mondjam fel" írásban, de nem… Tehát, ekkor úgy tűnt, "megúszom", de az egyik hülyegyerek (én csak így hívtam őket mindig) szólt, hogy velem mi lesz? No, hát szegény Magdika néninek muszáj volt felszólítani. Ki is mentem, el is kezdtem, de egyszercsak éreztem valamit, hirtelen, mintha valami összerántott volna, és ráestem az előttem lévő padra. (Ahol szerencsére az akkori "legjobb barátnőm", Belinda ült). Sírtam. Ezen kívül nem emlékszem semmire.

Megírtam a felvételit, fel is vettek a középiskolába.

Később alig lehetett rábeszélni az igazgatót, hogy hadd legyek két hónapig magántanuló. Tanultam is itthon. Mikor visszamentem, kiderült, hogy nem kell vizsgázni, mert x %-ot nem hiányoztam. (Az órák x%-án jelen voltam.) Ekkor a két barátnőm (a Helga nevű talán már hatodikban elmenekült másik suliba, de velünk tartotta a kapcsolatot), a Belinda meg a Regi nevű elkezdtek elhidegülni tőlem. Harry Potter-eztek, én meg biológiatankönyveztem. Tehát ismét egyedül lettem.

Nekem a futással bajom volt mindig is, mert általános iskolában sokat kellett futni kényszerből, tehát kötelező volt. Igaz, középiskolában is. A testnevelésóra egyébként is mindig szenvedés volt nekem, mert nem voltam olyan gyors, ügyes és hajlékony, mint a többiek és piszkáltak is. Itthon, a Na'vik hatására (és a pankrátorok hatására) elkezdtem izmokat fejleszteni és a többit. Lassan haladok, mindig csak egy gyakorlat a cél és lépésről-lépésre. (pl. állásból híd - erre mindig vágytam.) Meg lábhajlékonyság és törzshajlítás..
Régebben mertem hátrabukfencezni, de később, a tornaórán azt is kötelezték és egyre rosszabb lett a bátorságom (és az önbizalmam). Még mindig félek sok gyakorlattól (kézenállás, hátrabukfenc...), mert nagyon féltem a testemet és az egészségemet, nem akarom kitörni a nyakam. Lehet mondani, hogy gyáva vagyok.

Hozzáteszem, a „sorversenyek” sokat rontottak a helyzeten.

Az idegösszeroppanás után nem mertem végigmenni a gerendán, akkor rettegtem és meg is lepődtem rajta. (Pedig kifejezetten jó az egyensúlyérzékem, régóta lovagolok, szeretek mászni, repülni.)

 

Volt egyszer egy kémiaóra. A kémiatanár az egyik igazgatóhelyettesünk, szigorú néni, de a kedvence lettem, mert mindig mindent tudtam. Én voltam az első felelő szóban (ötöst vagy öt alát kaptam), de azután már nem kellett soha felelni, mert a dolgozataim mindig nagyon jól sikerültek. Kémiát hetedik-nyolcadikban tanultunk. Volt olyan óra is, amikor minden kérdésre én válaszoltam végül. Csak én tudtam a helyeset - akkor is, ha nem jelentkeztem, hanem ő szólított fel. Soha, senki más nem felelt ott ötösre az osztályból (bár én két hónapot hiányoztam, de nem hiszem, hogy akkor mások lettek volna a viszonyok).

Nyolcadik év végén mégis négyes voltam, mert zavart az egész, sőt minden. Az idegállapotom miatt – hogy úgy mondjam - nem tudtam megfelelően teljesíteni. Talán ekkor alakulhatott ki a teljesítményszorongásom, ami egy betegség, és a középiskolában fejlődött ki egészen.

 

Bekövetkezett az idegösszeroppanás, aminek az a sok piszkálás, szorongás-félelem-rettegés volt az előzménye, dolgozatírás (témazáró) közben zavartak, a padot ránk borították (a Csaba nevű, hirtelen haragú fiú, rám és Belindára - én voltam jobbról, ha hátulról nézte valaki, tehát ha mögöttünk lett volna valaki… de nem volt, mert utolsó padban ültünk ) - és ezért nem kapott senki, mert a tanárok is féltek már ezekre rászólni is.
Csillag (a ló) sokat segített a gyógyulásban, már a jelenléte is. Akkor értettem meg, miért van a lovasterápia. A lónak varázsa van.

 

Jóra is fordultak a dolgok a legcsodálatosabb középiskolában, a legjobb osztállyal, ami igazából nem tökéletes, de pont jó volt nekem.

Először matekból... Ezt már elmeséltem egyszer… A hiányzás utáni dolgozat, egy szó hiba (v. kettő - szinonimát írtam), és négyes. Nem nyávogtam, hogy hiányoztam, csak ráírtam a dolgozatomra, és attól kezdve úgy éreztem, hogy ettől a nőtől nincs többé ötös. Azután egy áldott jó biciklis elütötte (nyilván az ő hibája lett, mert egyszer láttam átmenni a piroson, és banya volt, tehát biztosan a bicikliúton ment, ahogy ez szokás a banyák nemzetségében), és kaptunk egy tanár urat. Kettesem is volt, meg minden más jegyem, de a tanár úrtól kezdve már csak ötöst kaptam, mikor a banya visszajött, akkor is. Visszajött a lendület. Év végén 4,45-re álltam, első benyomás: 5*, javítottam (utolsó jegyeim: 555), de azt mondta az utolsó órán, hogy "ez nem ötös". Ezen múlt az év végi kitűnő bizonyítványom. És én még 100 Ft-ot adtam (anya egyedül nevelt minket) az elbúcsúztató ajándékára, ugyanis nyugdíjba ment. Ekkor is meghaltam, de újjászülettem, és rájöttem, hogy… szóval megértettem, és még örülök is neki, mert József Attila is csak hatodikban volt kitűnő, ami a mai világban tízedikes, tehát ugyanakkor, mint én. Nem is számít, csak azt hittem… csak valamiben jobb akartam lenni, mint a höllében. (Hölle=pokol, németül, így becéztem az általános iskolát. Buta voltam akkor, mert nem tudtam, hogy emberségben végig én voltam a legjobb.) - Itt voltak jobb tanulók és rajzolók.
Tizenkettedikben németből és történelemből volt ilyen a helyzet, hogy egy rossz jegy, és…, meg persze matekból is mindig igyekeztem, de legtöbbször négyest kaptam, év végén is, érettségin is még hat pont kellett volna.
Bezzeg fizikából! mindig megkaptam a jobb jegyet, négy egész ötre, sőt valamelyik félévben még dicséretes ötöst is kaptam év végén. A Tanár Úr azért szeretett, szerintem, mert őszinte voltam, én meg azért szerettem őt, mert szenvedéllyel tanított.

Más területen is meglátszott rajtam a höllei üldöztetés. Nem tudtam jól, rendesen, teljesen beilleszkedni az osztályba. Az osztályfőnök valami osztálytükörnek nevezett ábrás felmérést csinált kilencedikben valami dolgozatához, ott én voltam a külön karika (az egyik). Tízedikben is. Tizenegyedikben két barátnőmmel már össze voltam kötve, akkor már benne voltam az osztályban, és valóban. Tizenkettedikben a szerenádon kellett megtudnom, hogy én nem lehetek benne, mert magántanuló voltam abban az évben, és ez volt az osztályfőnök szabálya. Aztán az soha nem készült el. Eszter barátnőm mondta, hogy az osztály felháborodott azon, hogy én nem lehetek benne, mert én azért sokat voltam velük, nem úgy, mint Kristóf, a másik magántanuló. (Ekkor pont Ászáron voltam, azért maradtam le ezekről az eseményekről.) Bár én Kristófot is beleraknám, mert Sulin kívül ő is ugyanúgy barátkozott egyesekkel, az osztály része volt. Ekkor a harmadik barátnőm, Eszter is jelölt volna, tehát ez nagyon szép lett volna, de persze nem egy hülye papíron múlik, mert mi anélkül is barátok vagyunk, hogy az ábrázolva lenne.
Kilencedikben úgy voltam, hogy alig fogtam fel, hogy ez egy álom, hogy nem piszkálnak? Erős barátságaim mégis csak tizenegyedikre lettek, és ott is más voltam. Mindig más. (Az énekesekkel barátkoztam, pedig köris voltam.) Már rájöttem, hogy nem kell tartozni valahová, akármennyire jó érzés lenne az nekem. Elég erős vagyok, hogy egyedül legyek, és a képregényeimben elég hatalmam van, hogy oda tartozzam, ahová csak akarok - szó szerint (pl. az X-men-csapatba). Ettől még lehetnek barátaim. - Én csak különleges vagyok. Sokat fejlődtem - és ez még csak a kezdet…”
Most néhány olyan levéltöredéket mutatok be, amit a leghangsúlyosabb résznek érzek, mégpedig azért, mert Nóra felülemelkedik a betegségtudaton, és szinte irodalmi szintű magyarázatot ad, önértékelése lenyűgöző. A betegség tüneteiről olyan leírást kapunk, amely képekben láttatja velünk a megélt helyzetet, a fájdalom szinte filmes közvetítését.

Nóra írta nekem.

„Azért vagyok jó lakhelye a szorongásnak, mert tele vagyok ellentmondással. Paradoxon vagyok önmagamban, és az alábbi gondolatokkal érzékeltetem, több példával. - Nagyon, szenvedélyesen szeretek énekelni, de nem tudok. Hallom magamat, hogy borzasztó. - Vágyom a társaságra, mégis mindig egyedül vagyok. - Szeretnék valahová tartozni, de mindenhol más vagyok. Mindig másképpen (más). - Akkor kétszer, az utolsó karácsonyi műsorban és a drámaérettségin szerettem szerepelni. Az utóbbin jobban izgultam, főleg a testem remegett, pedig én nemigazán vagyok alkalmas a szereplésre, úgy általában. - Mindig nehéz elkezdeni a felelést. Az emelt angolon is így ment el sok időm (időre ment).

Nagyon sokat sírtam életemben. A höllét (az iskolai poklot) a Tokio Hotel és a Metallica zenéje segítségével éltem túl (Csillag mellett). - Biztosan azt is meséltem már, hogy hogyan sírtam. Olyan igazán, mélyen, a földön fetrengve. Rázott és fájt. És néha kiáltást is hallottam, pont mint az egyik késői Tokio Hotel-számban "The screams in my mind/ I keep them a secret" (A kiáltások az elmémben/Titokban tartom őket - szó szerinti fordítás!) Később egy Adam Lambert-számban: "A red river of screams...." Ez lehet a hely, amit jól ismerek. Ez az Underneath című szám, aminek a refrénét próbáltam úgy lefordítani, hogy megtartsam a rímképletet (kb. a sikolyok, még inkább a sikoltások vörös folyója, vagy kiáltásoké).

A szorongás valamiféle belső feszültség, olyan, mint egy démon. Ha rosszabbodik a helyzet, kialakul a depresszió vagy idegösszeroppanás (mint nálam mindkettő), akkor olyat tapasztalhat az ember, amit még az ellenségének sem kíván, pl. ok nélküli sírás (rohamszerűen), Fokozatosan: térden, a végén pedig a földön fekve és egy jó ideig nem lehet felállni. Csak vagyok, és nincs mindenkinek olyan (ön)megfigyelő akaratereje, mint nekem. Vagy csak nézni a semmit a semmiben, semmi kedv semmihez, még zenéhez sem. Lehetséges ezeket egyszer csak észrevenni magunkon, akaratlanul. Jönnek a szorongató, fojtogató sírások, amelyek fizikai fájdalommal járnak, sikítások, kiáltások fejben, rángató zokogások. Ezeket még felfogni, megérteni, elképzelni is nehéz, hát még átélni. (Én ide kb. 2008 végén-2009 elején jutottam el, és Csillag (a ló) nélkül bizony nem sikerült volna legyőzni - vagyis meggyógyulni.) Sötét dolgok ezek.

Akár segítség nélkül is „túl lehet élni” a szorongást. Nekem általános iskolában csak a Zene, Csillag és Anyu segített, de legnagyobbrészt én magam. A gimnáziumban, az egyik évben jártam az iskolapszichológushoz, de tudtam volna anélkül is létezni. Ott egy problémára koncentráltunk, a családi ügyekre, később meg áttértünk amolyan életvezetésre. (Körülbelül.) De ennél én sokkal több vagyok, sokkal több fájdalom, félelem volt bennem. Tehát mondhatjuk, hogy én egyedül csináltam. Ha valaki nem elég erős, az elpusztul. (Képletesen értve: pl. megőrül.) -
Amikor az idegösszeroppanást kaptam nyolcadikban, nos, az sokat segített. Igaz, itthon néha "zombinak" éreztem magam. Éreztem a semmit, de ez hamar elmúlt. Sokszor kaptam sírógörcsöt, persze. Előfordult az év vége felé, amikor beléptem a lakásajtón, annyira kimerült voltam (idegrendszerileg leterhelt), hogy nem is tudtam mást csinálni, csak lefeküdni a földre. Nem mentem be, táska, cipő, minden maradt. Ezt nem én "akartam". Akkor jöttem rá, hogy néha én mást akarok, mint a testem, a szervezetem, ami tulajdonképpen egy rendszer. Ma úgy hiszem, az elmém és az idegrendszerem álltak ellentétben, tehát az "én", a tudatom, az elmém, szemben a "testemmel, szervezetemmel" pedig az idegrendszerem, tulajdonképpen.”

A szorongásnak vége? Nincs vége, a kényszeres szorongást a legnehezebb gyógyítani, forrása a génekben van, de óriási eredmények vannak, Nóra ki tudja mondani a fájdalmát, le tudja írni.

„Minél távolabb menekülünk a félelmeinktől, annál nagyobbaknak és fenyegetettebbeknek látszanak. Ha közel megyünk hozzájuk – jelentéktelenné zsugorodnak. Az átélés és a megismerés a reális szintre szállítja le a túlértékelt eseményeket, a félelmek enyészni kezdenek. Átéltem, kibírtam, túl vagyok rajta – ez a félelem igazi eloszlatója.” (Popper Péter)

Gondoljunk csak bele, mi kell ahhoz, hogy valaki 2014-ben egy emelt szintű érettségin angolból és magyarból jeles szintű tanúsítványt kapjon? „Mindent” befogadó agy és tanulás a szabad idő terhére. (Anyja és nagyanyja jeles-kitűnő bizonyítványai is motiválhatják, bár erről sosem beszélt.) Hol és mikor gyakorolja a nyilvános fellépést? A hétköznapi tevékenységekkel (fellépésekkel) nincs gond, bevásárol, főz, ügyeket intéz…

Mivel óvodáskorban nem volt szorongása, van remény arra, hogy Csillaggal (a lónak varázsa van)

a zenével, az alkotó energiákkal, jóízű beszélgetésekkel anyával és másokkal, ezekkel az önként vállalt szabadidős tevékenységekkel, teljesítményszorongása és a nyilvános szereplésektől való félelme (amely lehet szociális fóbia) halványulni fog.

Az iskola legalább annyi szorongást okoz, mint amennyi jót tesz a gyerekekkel. Az iskolája talán mindenkinek az egyik meghatározó élménye. Különbséget tudunk tenni a szeretett pedagógus és a nemszeretem tanár között, sőt a jól és rosszul tanító nevelőt is meg tudjuk különböztetni, meg a gyerekekről is vannak emlékképeink. A húszéves Nóra „levelei”, vallomása nemcsak „kórkép”, hanem a mai valóság kortünete is. Őszintén megírja, vállalja eddigi életének menetét, a megélt szenvedéseiről mi is képet kapunk, hogy milyen az élet szorongó gyerekként. (Nórát az édesanyja egyedül neveli a testvéreivel együtt, akik szintén „problémásak”. Erről ő nem beszél, mert teljesen elfogadja őket, az ikertestvérét és a bátyját, hiszen a testvérei. Az anya és a gyerekek nagyon jól megértik egymást, főleg Nóri az, aki sokat segít otthon. Tartják a kapcsolatot a rokonokkal is.) Tudjuk, hogy az iskola nagyon megnehezíti azoknak a gyerekeknek az életét, akik mások, nem átlagosak. A tanár is ember, hibázik, amit Norcsi már gyermekként megért, sőt azt is, hogy nemcsak ő szoronghat, hanem a nevelő is. Sajnos kényszeres szorongása miatt is, rosszul érezte magát a társai között, hiába volt nagyon jó tanuló, meg azért is, mert kellettek volna az olyan társak, akik szintén értéknek érzik a tudást, a tanulást, a rajzolást… Fotózik. Gyűjtő, ragaszkodik sokféle tárgyhoz. Kényszerbetegsége során kimarad, nincs benne a játékokban, nincs kivel. Az osztályközösségbe nem tud „rendesen” beilleszkedni. A táncórát szereti, viszont a testnevelésórától szorong, kiváló tanuló, mégis kirekesztett, születnek barátságok, de nem tartanak sokáig… és még olvashatunk egyéb ellentmondásokról is, ha végigolvassuk a Nóra leveleit. Az öngyógyítás egyéni módszereit is megismerjük, mégpedig a lazítás lehetőségeit.

 

Kisiskolás korban, alsóban, a biztonságérzet hiánya világosan kitűnik a levélből, nem tud belesimulni a közösségbe, pl. az udvaron egyedül van a mászókán. Nehézségeket okoz a hangos olvasás és a lecke felmondás, még akkor is, ha tudja. Azt a tanító nénit említi, aki megengedte, hogy belesúgja a fülébe az angol leckét. Szorongásos tünete: remegett a teste. Inkább elkerüli a mások előtti megnyilvánulást, szereplést. Az egyedüllétet már érzékeli, zavarja, kerüli, ha lehet, hiszen ő is társas lény.

Felső tagozatban sűrűsödnek a szorongások. Egy-egy barát akad, de el is veszti őket. A szóbeli felelést traumatikus rosszullétek kísérik. Nincs nyugalma a piszkálódó társak miatt, még az egyik leghosszabban kitartó barátnőjét is támadják miatta, de vele van, védik egymást. A népi tánc a zenével biztonságot ad neki, de a tornaóra szorongást okoz neki. Nagyon érzékeny, még a tanárok félelmeit is megérzi, megérti őket, jóban van velük.

A rajzait kiállítják, de a társai azokat is rongálni kezdték, nincsenek biztonságban, ezért leszedi és hazaviszi mindegyiket. Mi történt a gyerekekkel, a társaival? Valószínű, hogy irigykedtek rá, ezért sem tudtak közel kerülni hozzá.

Nóra a sikeres felvételi és a sok zaklatás után idegösszeroppanást kap, magántanuló lesz. - Már korábban is próbálja anyukája segíteni, hogy a szorongásait csillapítsa, sokat beszélgetnek, Nórának találnak egy lovat, Csillagot, így időnként lovagolhat, de már az állat közelsége is jó hatással van rá, és szeret zenét hallgatni, teljesen kikapcsolja, élvezi. „Június 13-án ballagtam, „megszabadultam” az általános iskolától” – igazán sokatmondó szóval fejezi ki magát (megszabadultam).


A gimnáziumban már nem zaklatják a társai. Segítséget is kap, de képes maga is kontrollálni a helyzeteket. A teljesítménykényszere erősödött, csak ötöst szeretne, meg is szerzi. Vannak barátai, mégis úgy érzi, hogy nem tud rendes tagként beilleszkedni. Matematikából is lehetett volna ötös (minden évben), ha a tanárnő józanul gondolkodik, és nem csinál hiúsági kérdést abból, hogy egy másik tanár (a hosszabb ideig helyettesítő), a tanár úr jobban tanít. Szorongásai miatt a tizenkettedik (12.) évfolyamban magántanulóként látogatja az iskolát. 2013-ban érettségizett, majd a középiskolai tanulmányait 2014-ben emelt szinten, angolból és magyarból jeles tanúsítvány koronázta. Ősszel pedig megkezdi a tanulmányait az egyetemen.

Nóra a szorongásait öngyógyítással is próbálja csillapítani, márpedig tantárgyi példát is találunk rá, drámát tanult (jelesre érettségizett belőle). Ez azért is érdekes, mert ebből szóbeli érettségi is van, a nyilvánosság előtt kell szerepelnie, mégis felvállalja, sőt éppen azért teszi meg, bátorságpróba. A zene is feloldja, meg a lovaglás (zeneterápia, a „lóterápia” szót az ő jóváhagyásával használom). Nóra minden tekintetben eminens. Az írásából is látszik, hogy olyan képességekkel is megvan áldva, ami segíti leküzdeni a szorongásait. Okos édesanyja mindenben támasz, nagyon közel állnak lelkileg is.

Ha egy gyerek „beteg” az osztályban, azt a többiek nem értik meg? Elvileg egy tizenkét éves gyerek már képes az elvont gondolkodásra (a gyakorlat erre elég sokszor rácáfol).

 

Ha az iskola bulizó hely, akkor melyik tér az, ami a tanulásra szolgál? Nóránál az általános iskola nem vált be, (pedig a legjobb tanuló volt az osztályban), de a gimnázium jó élményeket ad, megnyitja a világot számára, barátságok szövődtek, tágabb lett a horizontja. Olyan iskolába került, ahol érték a tudás. Nyiladozó érzelmei és szelleme itt már virágzásnak indultak.

A betegség tünetein kívül, azt is tudjuk, hogy a baj forrása a génállomány. (Egy időben genetikus akart lenni, azért is küzdött a kitűnő bizonyítványért, de ma már más egyetemi szakra jelentkezett.)

 

Nóra még iskolába jár, de sokat tud a szorongásról, a szenvedésről, és képes szavakba önteni, közreadni másoknak. Minél többet foglalkozunk egy betegséggel, annál jobban megismerjük, és könnyebben található rá gyógymód? A gyakorlat ezt igazolja. Az egészség a legnagyobb kincse az embernek, tudjuk, de a szorongással nem biztos, hogy törődünk, pedig vannak kóros esetek. Ami hat hónapnál tovább aggaszt minket folyamatosan, az bizony már betegségre utal. Az állandóan fennálló veszélyeztetettségnek is vannak gyógymódjai, a különféle terápiák vagy a gyógyszeres kezelés szakemberrel, mégpedig a pszichiáterrel vagy a pszichológussal.

Ez a tanulmány hasznos lehet bárkinek, pedagógusnak, szülőnek, szakembernek és nem szakembernek is, hiszen különféle kérdések merülhetnek fel. Fókuszban az iskola? Igen, Nórával együtt. Veszélyeztetett a pedagógus meg a gyerek is? Hogyan neveljünk? Mit tudnak a gyerekek, mit tanulnak és biztos, hogy hazudnak a gyerekek? Nem szeretik, ha többet tud a másik? (Pedig tanulhatnának tőle.) Kigúnyolják azt, aki nem tud szóban felelni? (Betegsége folytán.) Lelketlenek a gyerekek? (A felnőttek is azok?) Milyen kapcsolatai vannak a tanítónak, tanárnak, együtt tud dolgozni a könyvtárossal, a „népművelővel”, a pszichológussal, vagy csak kiosztaná másoknak a feladatot, és félreáll?

Mivel lehetne megvédeni az iskolát, hogy minden gyerek önmagához képest jól tudjon beilleszkedni egy osztályközösségbe? Hogyan kapcsolódik a nevelő a másik pedagógushoz? A versenyhelyzet hogyan tesz jót az iskolának? Az iskola társadalma hasonló az ország társadalmához? Sorolhatnám a kérdéseimet, de az a célom, hogy inkább az olvasó folytassa tovább. Nagyon hadakoztunk, az ellen hogy kamerát helyezzenek el az osztályban, az udvaron, meg más helyen, pedig a mai helyzetben az egyetlen ellenőrzési lehetőség, márpedig a gyerek is szembesülhet azzal, mi a helyes, és mi az, ami helytelen. Bármilyen jó a tanár, egyedül nem tud megfékezni egy ellenálló csoportot. Eszembe jutott, hogy a felnőtt nélkül egyedül maradt gyerekcsoport bármilyen terrorra képes, gondoljunk csak A legyek urára, Golding regényére, és arra, hogy az, milyen szorongásokat okozott bennük, bár más a helyszín, mégis lehetségesnek tartom az iskolában is. - Ha egy helyzet megoldatlan, vonzza magával a többit is, a labilitást.

 

Hozzászólás

A Nóra-jelenség pedig létezik, ez az önvallomás is mutatja. Nem mehetünk el olyan problémák mellett, amit nem értünk, még inkább fontos, ha gyerekről van szó.

-

csurdu - Balogh Márta

Hozzászólás

„A bezártság, korlátozottság érzése szorongást jelent. A szorongással szemben egyetlen eszköz van: ha korlátainkat tágítjuk, mégpedig úgy, hogy az addig került érzéseinket bebocsátjuk magunkba.” (Thorwald Dethlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez)

„Nóra valamilyen hatás kapcsán olyan szorongásban él, hogy fél az emberektől, pontosabban az emberek felé érzett egészséges bizalom hiánya jellemzi az egész életének kapcsolatait. Mind a tanár, mind a diákkapcsolataira igaz. Ez okozhatja a szégyenlősségét is, illetve a zárkózottságát szintén. A szocializációja valahogyan nem a normál megszokott úton történik. Mindez fizikai testi-élettani jelenségekkel jár.” (Csurduwebmester)

Óvodás korában semmiféle kényszeresség, szorongás nem látszott  rajta. Gyors eszű és  ügyes kezű, értelmes, világos beszédű és jó mozgású, szép kislány volt. A nagynénjével és a testvérével képes volt  öt óra hosszat foglalkozni, játszani különféle dolgokkal. Mindig dicséretet kapott. Amikor vége lett a napnak, a kis Nóra is megdicsérte a nagynénjét . "Ügyes vagy"- mondta neki. Másnap, amikor a nagynénivel találkoztak, a beton pincetetőn csúszkált a két testvér. Az egyik kislányon látszott, hogy szaladt volna a nagynénihez, de a kis Nóra távolságtartó volt. (Nem jutott eszébe, hogy odaszaladunk a rokonunkhoz, üdvözöljük és játszunk tovább.) A dolgokkal, a tárgyakkal, a feladatokkal szemben elfogadóbb, mint a személyekkel, az emberekkel. Nehezen nyílnak az érzelmei, vagy más példát követ... A testvére könnyebben kimutatja a rokonszenvét  vagy az ellenszenvét. 

A  szülő, a nagyszülő a saját érzelmi élményei, minden egyéb  tapasztalatai, szülőtársról, exrokonokról való véleménye, nem  biztos, hogy a felnőttkorba lépő utódra tartoznak, pláne akkor, ha nem tud disztingválni.  A legjobb az, ha mindenki a saját bőrén érzi, hogy vele szemben, milyenek az említett emberek, hiszen neki lehetnek jó tapasztalatai is.

Azt azért nem szeretném, ha az egyetemi életében, sőt a továbbiakban átesne a ló túlsó oldalára és hiszékeny lenne, mégpedig akkor, ha dicséretekkel halmozzák el, és felültetik valamire, ami sehová sem vezet.

Érdemes lenne jobban nyitnia, több emberrel kapcsolatot tartania, rokonokkal, tankörtársakkal, vagy csak jó ismeretségi szinten is, diplomatikusan, "jótékonyan", empatikusan, kevésbé kritikusan közeledni azokhoz, akik mellett naponta elmegy...

"Rendkívüli érzékenység jellemzi, amelynek hatására képes megálmodni előre eseményeket. Ki tudja fürkészni mások titkait. Imádja a dicséretet, pár jól elhelyezett bókkal máris rokonszenves lehet az illető. Ez a hiszékenység okozhatja a vesztét.  (Rahu: Skorpió, ketu: Bika)

-

csurdu - Balogh Márta

Hozzászólás

Nóra megajándékozott minket a leveleivel, magát adta, (elfogulatlanság nélkül mondom) ez nem mindennapi teljesítmény.

Vajon milyen lehet szembenézni önmagunkkal? Az erős személyiség felül tud emelkedni még a "betegségén" is.

Milyen ember ő? Úgy tud adni, hogy nem esik nehezére, szinte észre sem veszi. Nagylelkű.

Ha minél többen szeretjük, annál jobban érzi magát? Igen, de csak akkor, ha ezt megtapasztalja.

-

csurdu - Balogh Márta

Hozzászólás

Érdemes végigolvasni Nóra leveleit, nem mindennapi meglepetésekre bukkanhat.

Fókuszba került az iskola, hiszen Nóra még iskolás, ősszel kezdi az egyetemet, és drukkolhatunk neki, hogy jól érezze magát.

 

Üdvözlettel: Csurdu Balogh Márta

-

csurdu - Balogh Márta