Szente Tünde: "Csillagsors az övé" írása a Dunaújvárosi Hírlap Eszterlánc című sorozatából

Szente Tünde: Csillagsors az övé
Zsibi emlegette utolsó napjaiban: „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam.” (Pál 2. levele Timóteushoz).
Zsibi elment. Nagy bánat és fájdalom az ő elvesztése… Hinni akarok abban, hogy emlékét megőrizzük a szívünkben…
E sorokat Balogh Márta vetette papírra Páli Zsuzsanna emlékére kiadott könyvében, a „Szilánkok”-ban.
Esztella ismerte Zsuzsit, az élet ajándékaként kapta meg azt, hogy dolgozhatott vele. Volt egy közös tantárgyuk, városépítészetet és városszociológiát tanítottak. Megosztották az órákat, a hosszú évek során párost alkottak. Aztán megváltozott a tanmenet, az új intézetvezető másként tervezte a jövőt. Immár nélkülük. Ha a munkakapcsolatuk meg is szűnt, a barátságuk megmaradt. Idővel mégis elsodorta őket egymástól az élet.
Mártitól tudta meg, hogy beteg lett Zsuzsi. Sokat gondolt rá. Tanácstalan volt abban, hogy mit tehetne érte. Aztán jött a hír: vége, elment. Megkönnyezte. Mártitól megkapta a róla írt feljegyzéseit. Ezeket olvasgatva, persze, hogy megint elérzékenyült.
„A lény, aki fény, te vagy az. Még látlak, még hívlak, pedig rejtve, a messze távolban vagy. Hallom a hangodat, a mondatokat. Mindenre emlékszem, amit tőled hallottam. Gyászba borult élet, könnyes a szem. Hiába tartjuk őt, mennie kell. Síró remény: csillagsors az övé. Szívünkbe zárjuk, ott lesz örökké.”
Amikor Esztella elvesztette az állását, másnap elment hozzá Zsuzsi. Munkát kínált neki, ő a megyei főépítész. Végül mégsem lettek munkatársak.
„ZSIBI… Egyedi név, csak egy van belőle tudomásom szerint. Az egyik kisfia mondta neki először, „Zsipp-zsupp, kenderzsupp” játékok után, Zsibi-Zsibi, és rajta maradt a szó, és név lett belőle, ami megkülönbözteti a többi Zsuzsannától.”
Esztella telefonjában még most is ott van Zsuzsi száma. Pali papa mellé került, azóta már ő is eltávozott e földi létből, s egyszer véletlenül Pali helyett a Pálit nyomta be Esztella kisebbik fia, Krisztián, amikor a papát kereste. A vonal másik végén egy finoman csengő női hang szólalt meg, emitt egy zavarodott kiskamasz próbálta menteni a menthetőt. Végül, nagyon örültek egymásnak. Néhány percre összeért a világuk.
„Vajon mi volt az, ami felé hajtott? A szimpátia. Lehet egy ember szimpatikus anélkül, hogy megismernénk egymást? Mivel vonzott? Az eleganciájával. Számtalan elegáns ember jár-kel a világban. A viselkedésével? Igen. Kellemes ember volt, de sokakban felfedeztem ilyet. A szerénysége fogott meg? Igen, az is. Ami viszont nagyon érdekelt, a témái, a mondanivalója.”
Légies lénye senki másra nem emlékeztette Esztellát. „Vékony, nyúlánk alkatú, szép, nagy szürkészöld-barna szemű hölgy, vállig érő vörös hajjal.”
„Egy-egy ember egy-egy világ, és a világok összeérhetnek.” – Ők hárman összeértek, igaz, e földi létben már csak ketten maradtak: Márti és Esztella. Ha együtt vannak, kicsit ott van velük Zsuzsi, aki már Esztellának is Zsibi.
 
Dunaújvárosi Hírlap, 2017. december 30. (Szente Tünde: Eszterlánc sorozata)